A Grow és az Immortal  után ismét egy olyan dal született, amely az élet felén túl játszódik. Hőse egy madárijesztő, aki Midász király képességével rendelkezik: amihez csak nyúl, arannyá változik. De aki ismeri a sztorit, tudja, hogy ez az ajándék kétélű fegyver, hiszen az arany nem mindenre megoldás (pl. nem lehet megenni). Így az élet igazi örömeit végtelen, de haszontalan gazdagságra cserélte el. Legféltettebb kincsei az emlékei maradtak. Azok a dallamok, történetek, emberi kapcsolatok, amik eszébe juttatják azokat az időket, mikor még ő is olyan volt, mint bárki más. Ez egy mese, de némileg autobiografikus, ezt kár is lenne tagadni. Rengeteg a költői túlzás, de végső soron arról van szó: meg fogom -e bánni valaha, hogy nem küzdöttem eleget azért, hogy a zene hivatásommá váljon? Ha nem is a hírnévre, "sztárságra", de arra vágyom, hogy gondolataim, dallamaim mindenkihez eljussanak a világon, aki esetleg örömét lelné bennük.

   Zeneileg csak annyit fűznék hozzá: már megint későn vettem észre a plágiumot. :D
V.ö.: Panic! at the Disco - I Write Sins Not Tragedies. 

The hands of the scarecrow
Are weak, and so cold
Still everything he touches
Turns into gold, fine gold

The bread on his table
Will soon be covered by mold
But the hunger never hurts him
He dines only on songs, old songs
Trapped in his memory

He no longer needs the world
Far from reality
He got just what he deserved
Trapped in his golden field
Forever stays undisturbed
Humming a melody
That he once wrote
But no-one’s heard

A madárijesztő karjai már gyengék, és oly hidegek
Mégis amit megérintenek, színarannyá változik.

Asztalán a kenyeret lassan penész borítja
De nem éhezik, régi dalokon él, melyek emlékezetében ragadtak

A külvilágra már nincsen gondja,
Távol él a valóságtól, ezt a sorsot érdemelte.
Aranyló mezők foglyaként örök magány várja.
Egy dallamot dúdol, melyet egykor kitalált, de rajta kívül senki nem hallhatta.